A Kálvin tér felől sétáltam be a kis utcák rengetege felé. Esett az eső. Ahogy baktattam a táskáimmal a vállamon, esernyővel a fejem felett, egy kis villanásnyi csoda jött szembe. Egy pillanat volt az egész. Valaki egy tolószékes másik valakit tolt, szinte futva haladt vele, mintha rallyznának. A tolószékes lány pedig teli szájjal vigyorgott. Ahogy egy pillanatra találkozott a tekintetünk, rájuk mosolyogtam. Nem volt semmi különös a helyzetben, mégis valamiért megmelengette a szívemet ez az összemosolygás és az, ahogy ez a kép azt üzente, hogy ők, - legalábbis abban az elkapott pillanatban, - nem szenvedtek a borzasztó időtől és a tolószéktől, hanem tulajdonképpen nevetve száguldoztak az esőcseppek között.