Ma is - mint általában a legtöbb szombaton - gyerekek között. Csocsózunk. Én egyik tesómmal párban, az ellenfél pár két kisfiú. Egyikük kb. elsős, másikuk kb. 2-3.-os. Testvérek. Szelíd, visszafogott természetűek. Alapvetően én is.

A játék közepén vagyunk, eddig semmi különös, lövögetjük egymásnak a gólokat, húzogatjuk a "kockákat", amikkel számoljuk, hogy ki hányat lőtt be. Egyik gólnál a kisebbik kisfiú elkezd ugrálni örömében, két kezét a magasba téve, ahogy azt a győztesek szokták. A tesója fél másodperccel később érzékeli ezt, ő is beáll az ugrálásba, sőt meg is ölelik egymást örömükben. Együtt nevetünk, megy tovább a játék. Kicsivel később mi lövünk be egy gólt, fogják a fejüket, szomorkodást mímelve. (Olyannyira hitelesen, hogy valakik oda is jönnek megvigasztalni őket, és úgy kell megnyugtatni őket és magyarázni nekik, hogy nincs semmi baj.) Ahogy megy tovább a játék, valami, ami már pár perce elindult, most átkattan bennem. Következik egy gól, amit mi lövünk be, így elkezdek két lábon, magasba tett kézzel, "góóóóól, góóóól" és egyéb örömteli dolgokat kiabálni, tesóm is veszi az adást, ő is rákezd, pacsizunk. A két kisfiú pedig fogja a fejét, jajongva kiabál. Következő gólnál felcserélődnek a szerepek. Lassan, spontán kialakul egy olyan játék, ahol őszintén tudunk örülni, amikor pedig szomorkodni "kéne", akkor pedig valójában fejünket fogva, szomorkodást tettetve nevetünk. Persze az egészben van egy kis színjáték, de most igazából furcsa módon az is az őszinteséget erősíti.

Felszabadultság, gyermeki lélek, őszinteség, az öröm bármiféle gátoltság nélküli kifejezése, a gyerekek megnyílása. Léleksimogató. :)

A végén már körbe-körbe szaladgálnak kacagva, ugrándozva, kiabálva és mégsem őrjöngve. Egyszerűen jól érzik magukat.