A gyerekotthonban jártam, mint minden héten ilyenkor. Összefutottam egy kislánnyal, akivel már rég találkoztam. Esett mostanában az eső, volt ott egy pocsolya, ami még nem száradt fel. Amellett beszélgettünk. Leírhatatlan érzés volt látni, hogy mennyit fejlődött lelkileg és mennyire megnyílt, mióta először láttam, amikor megérkezett ide.

A pocsolyát először észre sem vettem, csak annyira, hogy nehogy belelépjek. Ahogy ott álltunk mellette, egyszer csak megszólalt a kislány, hogy csináljam "ezt". Az "ezt" azt takarta, hogy rakjam óvatosan a lábamat a pocsolya tetejére, mintha rálépnék a vízre, de ne lépjek bele. Ez apró hullámokat generált. Elkezdtünk azzal játszani, hogy ő is csinálja, meg aztán én is. Aztán egyszerre csináltuk, és figyeltük, ahogy összeütköztek a hullámok. Aztán felfedeztük, hogy látszódunk a pocsolyában, és a mellettünk álló a fa is, sőt az ég is. Legalább negyed órát eltöltöttünk mellette beszélgetéssel és ezzel az egész játékkal.

Gyönyörű élmény volt, ahogy egy koszos pocsolyából egy pillanat alatt játékot varázsoltunk egy kis gyermeki lélekkel, kreativitással, kíváncsisággal és játékossággal fűszerezve.