avagy apró örömfalatkák az életben

SzeretetKuckó

SzeretetKuckó

Vak vezet világtalant

2017. április 30. - aurelie

A villamoson ülve, az ablakon kinézve kaptam el őket, éppen csak pár pillanat erejéig. Egy vak férfi és egy vak nő, mindketten a kezükben fehér bottal, egymásba kapaszkodva siettek végig a járdán. Nem ismerem őket, nem tudom mit éltek át abban a pillanatban, de engem annyira megfogott ez a kép. Talán a címe miatt, amit gondolatban adtam neki: "Feltétlen bizalom".

(..avagy: "Vakon bízni")

Egy elkapott mosoly

A Kálvin tér felől sétáltam be a kis utcák rengetege felé. Esett az eső. Ahogy baktattam a táskáimmal a vállamon, esernyővel a fejem felett, egy kis villanásnyi csoda jött szembe. Egy pillanat volt az egész. Valaki egy tolószékes másik valakit tolt, szinte futva haladt vele, mintha rallyznának. A tolószékes lány pedig teli szájjal vigyorgott. Ahogy egy pillanatra találkozott a tekintetünk, rájuk mosolyogtam. Nem volt semmi különös a helyzetben, mégis valamiért megmelengette a szívemet ez az összemosolygás és az, ahogy ez a kép azt üzente, hogy ők, - legalábbis abban az elkapott pillanatban, - nem szenvedtek a borzasztó időtől és a tolószéktől, hanem tulajdonképpen nevetve száguldoztak az esőcseppek között.

Adni - csak úgy, szívből

Sokszor sok könyv van nálam otthon a könyvtárból. Bemegyek, hogy visszavigyek néhányat, és ahogy beérek, onnantól én elvesztem, nem tudok ellenállni, akár tervezem, akár nem, újabb könyvekkel felpakolva jövök ki. Mivel azért nem olvasok folyamatosan, így ezeket a könyveket sokszor a maximális ideig, azaz 3 hónapig tartom magamnál. Most is így volt két könyvvel, már kétszer hosszabbítottam őket, úgyhogy teljesen "a végét járták". Tudtam, hogy le fognak járni azon a csütörtökön, de nem volt a fejemben, hogy pontosan melyik kettő, így persze az egyiket otthon felejtettem. Először kicsit mérges voltam a helyzetre, de aztán kiszámoltam, és rájöttem, hogy csak kb. 300 Ft-ot kell majd fizetni, ha következő héten hozom (Húsvét volt, így se péntek, se hétfő nem jöhetett szóba). Azért azt az egyet visszavittem, amelyik nálam volt és aznap járt le. Bementem a könyvtárba, mondta az egyik könyvtáros, hogy hozzá mehetek. Közben csörgött a telefon, felvette. Húzza le a könyvet, várok. Számítottam rá, hogy mondja, hogy van egy másik is, így is tett. Mondtam neki, hogy azt nem tudtam visszahozni, úgyhogy sajnos az már fizetős lesz. (Közben egyébként rájöttem, hogy azért se volt nálam, mert még egyik tesóm olvasta).
Erre csak úgy lazán megszólal telefonálás közben, hogy akkor meghosszabbítja azt is addig, amíg a maradék könyveim érvényesek. (Kb. +1 hónap.) Teljesen letaglózott. Nem ismert különösebben, legfeljebb arcról, hogy néha járok hozzájuk, szerintem legfeljebb egyszer, ha vettem nála ki könyvet, egyébként mindig máshoz kerültem, meg úgy egyébként is, semmilyen szintű kötődés, kapcsolat, akármi nem volt köztünk. Agyba-főbe hálálkodtam (a magam módján visszafogottan persze), teljesen el voltam olvadva.
Az egészben az volt a gyönyörű, hogy nekem tényleg eszembe sem jutott volna, hogy lehet ilyet, neki semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy nekem jót tegyen, még ismerni sem ismert különösebben, hanem tényleg teljesen önzetlenül adta nekem ezt ajándékba. Neki pár kattintás, a könyvtárnak ~ -300 forint, nekem egy boldog élmény, egy kis szeretet-töltet, ~ +300 forint, és -1 könyvtári út szóval +idő. (Na de nem is ezeken a +/-okon van persze a hangsúly.)

Szóval ezúttal is köszönöm a Karinthy u.-i Szabó Ervin könyvtárban dolgozó szőkés rövid hajú (az ajtóhoz legközelebb ülő) könyvtárosnőnek ezt a nagyon jóleső kedvességet. Igazán boldoggá tett. :)

Őszintén örülni

Ma is - mint általában a legtöbb szombaton - gyerekek között. Csocsózunk. Én egyik tesómmal párban, az ellenfél pár két kisfiú. Egyikük kb. elsős, másikuk kb. 2-3.-os. Testvérek. Szelíd, visszafogott természetűek. Alapvetően én is.

A játék közepén vagyunk, eddig semmi különös, lövögetjük egymásnak a gólokat, húzogatjuk a "kockákat", amikkel számoljuk, hogy ki hányat lőtt be. Egyik gólnál a kisebbik kisfiú elkezd ugrálni örömében, két kezét a magasba téve, ahogy azt a győztesek szokták. A tesója fél másodperccel később érzékeli ezt, ő is beáll az ugrálásba, sőt meg is ölelik egymást örömükben. Együtt nevetünk, megy tovább a játék. Kicsivel később mi lövünk be egy gólt, fogják a fejüket, szomorkodást mímelve. (Olyannyira hitelesen, hogy valakik oda is jönnek megvigasztalni őket, és úgy kell megnyugtatni őket és magyarázni nekik, hogy nincs semmi baj.) Ahogy megy tovább a játék, valami, ami már pár perce elindult, most átkattan bennem. Következik egy gól, amit mi lövünk be, így elkezdek két lábon, magasba tett kézzel, "góóóóól, góóóól" és egyéb örömteli dolgokat kiabálni, tesóm is veszi az adást, ő is rákezd, pacsizunk. A két kisfiú pedig fogja a fejét, jajongva kiabál. Következő gólnál felcserélődnek a szerepek. Lassan, spontán kialakul egy olyan játék, ahol őszintén tudunk örülni, amikor pedig szomorkodni "kéne", akkor pedig valójában fejünket fogva, szomorkodást tettetve nevetünk. Persze az egészben van egy kis színjáték, de most igazából furcsa módon az is az őszinteséget erősíti.

Felszabadultság, gyermeki lélek, őszinteség, az öröm bármiféle gátoltság nélküli kifejezése, a gyerekek megnyílása. Léleksimogató. :)

A végén már körbe-körbe szaladgálnak kacagva, ugrándozva, kiabálva és mégsem őrjöngve. Egyszerűen jól érzik magukat.

A gyönyörű pocsolya

A gyerekotthonban jártam, mint minden héten ilyenkor. Összefutottam egy kislánnyal, akivel már rég találkoztam. Esett mostanában az eső, volt ott egy pocsolya, ami még nem száradt fel. Amellett beszélgettünk. Leírhatatlan érzés volt látni, hogy mennyit fejlődött lelkileg és mennyire megnyílt, mióta először láttam, amikor megérkezett ide.

A pocsolyát először észre sem vettem, csak annyira, hogy nehogy belelépjek. Ahogy ott álltunk mellette, egyszer csak megszólalt a kislány, hogy csináljam "ezt". Az "ezt" azt takarta, hogy rakjam óvatosan a lábamat a pocsolya tetejére, mintha rálépnék a vízre, de ne lépjek bele. Ez apró hullámokat generált. Elkezdtünk azzal játszani, hogy ő is csinálja, meg aztán én is. Aztán egyszerre csináltuk, és figyeltük, ahogy összeütköztek a hullámok. Aztán felfedeztük, hogy látszódunk a pocsolyában, és a mellettünk álló a fa is, sőt az ég is. Legalább negyed órát eltöltöttünk mellette beszélgetéssel és ezzel az egész játékkal.

Gyönyörű élmény volt, ahogy egy koszos pocsolyából egy pillanat alatt játékot varázsoltunk egy kis gyermeki lélekkel, kreativitással, kíváncsisággal és játékossággal fűszerezve.

süti beállítások módosítása